(Gerard szavalja a cellában, amikor el akarja húzni a levesevés idejét) 

Nyugodt Tető, hol járnak a galambok,
fenyők, sírok közt s ő remeg alattok,
ráhág a Dél, tűzzel belengeni.
A tenger itt, a tenger s messze-messze!
Ó, pályabér, mikor gyötör egy eszme
az istenek csöndjén merengeni!

Mily tiszta munka e villódzva széthányt
csöpp vízfodor enyésző gyöngye, gyémánt
s mily béke rémlik erre, mily csudás!
Ha Nap delel mélységén a haboknak -
ős, tiszta műve egy örök-nagy Oknak -
szikráz a Perc és álom a Tudás.

Nem-változó érték, Minerva-templom,
tág béke-hombár és valódi, szent hon,
morcos víz, önmagába meredő
szem, melyben álmot rejt a súgaras mély,
ó csöndem! ... Ott benn a lelkembe kastély,
de csúcs, ezer arany-cserép, Tető!

Idő Templomja, mit egy sóhaj átfog,
hozzászokom, e tiszta fokra hágok,
cikázva nézek rajta szerte, és
miként magas imám hiába leng el
a gőgös istenek elé, a tenger
szikrás derűje is mély megvetés.

Mint a gyümölcs gyönyörbe semmivé lesz,
s a száj - amelyben olvad-meghal - élvez,
alakja széthull, s egyre érzi még,
úgy szürcsölöm jövendőm tünde füstjét
s a változó partok zajgó ezüstjét
dalolja tört lelkemnek most az Ég.

Szép Ég, igaz Ég, nézz te rám, ki másul!
Sok nagyralátás biztatott - csapásul -
és furcsa restség, ám kedvvel tele,
hogy e fényes Délnek magam kitárjam,
halottak házán imbolyog az árnyam
s én is szelíden imbolygok vele.

Fáklyás hevednek tárva lelkem arcát,
könyörtelen Fény és csudás Igazság,
napfordulat, én mos föltartalak!
Első helyedre raklak, ősi-tiszta,
nézz rám! ... De az, ki fényed adja vissza,
másik, komor felében árnyalak.

Ó, csak magam, magamnak és keményen,
egy szív mellett, hol buzdul költeményem,
az Úr s a tiszta Esemény között,
várom sötét, keserű, büszke szóját,
nagyságos Énem felzengő ehóját,
amelyben az öblös jövő dörög!

Tudod-e te, lombok csalóka rabja,
te az öböl vasrács-evő darabja,
míg zárt szememmel fényed incseleg,
mily test von a véghez, mely renyhe jajt hoz,
mily homlok engem e csontos talajhoz?
Fény gondol őrájuk, kik nincsenek.

Tetszik nekem e zárt zugoly, ha földi,
szent és anyagtalan tűzfény betölti,
fölötte fáklyák s mindez oly rokon.
Kő és arany, sötét fák, mennyi márvány,
mely ott remeg az árva lelkek árnyán;
hű tenger alszik itt e sírokon!

Izzó Eb, óvj te a bálványozástól!
Legeltessem soká, akár a pásztor,
ki mosolyog s magában andalog,
fehér juhnyáját békés sírjaimnak,
nem kell nekem okos galamb, ki hírt ad,
hívságos álmok, kandi angyalok!

Itt a jövendő lassú-lusta álom.
Érdes rovar kapirgál az aszályon;
minden lesült, elmállott, légbe vész,
hogy zord-talányos kútfejére intsen.
Irdatlan az élet s részeg, ha nincsen
és édes a fanyar, és fény az ész.

Jól vannak a halottak, rejtve, fáradt
földben melengenek, titkuk kiszáradt.
Fönn Dél, a mozdulatlan Dél ragyog,
elmélkedik, magának is elég Ő ...
Tökéletes fej és hibátlan ékkő:
tebenned én a változás vagyok.

Félelmeid én tartom s mind belém foly!
Bűnbánatom, kétségeim, a téboly
a te roppant gyémántodon a karc! ...
De a márványtömböktől súlyos éjben,
e vaksi nép, gyökerek közt, a mélyben,
lassan helyesli már, amit akarsz.

A vastag semmibe olvadtak, itt a
vörös-agyag fehér lényük fölitta.
Virágba szökkent az élő-erő!
Hol a halottak furcsa lelke s drága
kedves szavuk meleg családisága?
Ahol a könnyek forrtak, lárva sző.

Éles leány-sikoly, gyors, mint a villám,
csiklandozó kacaj és könny a pillán,
szemek, fogak, tüzelő, lanyha mell,
a csókos ajkon vér, mely mint a láng ég
s mit ujjak óvnak, a végső ajándék,
mind föld alá jut és játékra kel!

S te - nagy lélek - remélsz-e majd egy álmot,
mely nem lesz ily színeskedően álnok,
mint testi szemnek hab s arany, hamis?
Dalolsz-e majd, ha átválsz pára-köddé?
Dehogy! Rohan minden! Kopik örökké
szent nyugtalanság, meghal még az is!

Sovány öröklét, fekete s arany te
akinek a halál egy anya keble,
rútul-babéros vigasz asszonya,
kegyes hazugság, jámbor a csalástól!
Hisz ösmered s tudod, amit palástol:
örök vigyorgás, kongó koponya!

Mély őseim, rég-nem-lakott fejek ti,
kiket csak oly sok föld bírt eltemetni,
s léptem sem érzitek, mely most emel,
a féreg, a valódi, nem tinektek
perceg, kik e táblák alatt pihentek,
életből él ez, s nem hagy engem el!

Szeret talán, vagy gyűlöl s áhitoz rám?
Olyan közel van titkos foga hozzám,
hogy bármi név egyformán illeti!
Mindegy! Tapint, lát, érint, húz a karja!
A testemet ágyamból is akarja,
él s életemmel tartozom neki!

Zénó! Kegyetlen! Éleai Zénó!
Szárnyas nyiladtól pusztulok el én, ó,
remeg e nyíl és áll és száll vadul!
A hangja szült meg, s végem ez a nyíl lesz!
Ó Nap ...! A lélek gyors, dermedt Achillesz,
és rá e teknősbéka árnya hull!

Nem! ... Föl! Megújul folyton a serény lét!
Test, törd el a gondolkodás edényét!
Mell, idd az ifjú, születő szelet!
Az óceánról e roppant lehellet
új lelket ád ... Ó só, üdítsd e mellet,
a vízbe és életre szökkenek.

Igen! Te tenger, őrülések anyja,
párducbőr, chlamys, mit a Nap aranyja
jelképekkel döf át ragyogva fönt,
kéktestű, részeg hydra, ős garázda,
ki villogó farkadba marsz csatázva,
oly zűrzavarban, mely akár a csönd.

Szél támad!... Élni, próbáljunk meg újra!
Az óriás lég könyvem nyitja-fújja.
Hab porzik a szirtről s már futkos ott!
Röpüljetek, fényes lapok, előre!
Víz! Törj ujjongva a nyugodt Tetőre,
hol orr-vitorlák szárnya bukdosott!

Fordította: Kosztolányi Dezső

Pilinszky János

JÓZSEF ATTILA

RINGATÓ

Holott náddal ringat,

holott csobogással,

kékellő derűvel,

tavi csókolással.

Lehet, hogy szerelme

földerül majd mással,

de az is ringassa

ilyen ringatással.

Küldte: Zri

József Attila

Csak a tenger jött el

SZILÁGYI DOMOKOS

TEDD, HOGY SZERESSEM

Tedd, hogy szeressem magamat.
tedd, hogy az agyam, hogy a testem
ne csupán percekig szeressen,
mint eddig – mert csak így lehet
Téged is, jaj, szeretnem, szívem,
ne szélsőségesen, de híven, 
ne ily szeszélyesen, de hűn,
én csúnyácskám, én gyönyörűm,
én ósdi „keserédesem”,
kencétlenül is ékesen,
hogy világ minden éke sem
ér föl vele. Tedd, hogy a tested,
gyönyörködvén, magad szeressed,
tedd értem, magadért te tedd
kibírhatóvá ezt az életet. 

Elment a madárka,

Üres a kalitka,

S azt üzente vissza,

Visszajön tavaszra.

Ha tavaszra nem jön,

Búzapirulásra,

S ha még akkor sem jön,

Szőlőlágyulásra.

S ha még akkor sem jön,

Tudd meg, sohasem jön.

Küldte: Zri

Utassy József

Motívum

SZABÓ LŐRINC

AZ ÉG AZ ABLAKON

Szemközt, egy magas ablakon
bukfencet vetve, fönt, a kék
üvegtáblákon megjelent
ma délelőtt az ég.

Fönt, a legfelső emelet
ablaka azt villogta le,
mint egy periszkóp tükre, azt
üzente le, ide

a mély udvarba, ahová
nem jutnak arany sugarak,
hogy bár innen nem látni, van
ég is és süt a nap.

Egész lelkem az ablakon,
az egész ablakon az ég:
hogy került össze ily hamar
ez a két messziség?

Bántott, kigúnyolt az a kék?
Vagy bíztatás volt, üzenet?
Nem is tudom, oly hirtelen
jött és oly jólesett,

hogy még alig találkozott
szemünk az ablak üvegén,
máris nevettünk csöndesen,
az ég meg én.

Rodin

ADY ENDRE

AZ ÉN MENYASSZONYOM

Mit bánom én, ha utcasarkok rongya,
De elkisérjen egész a síromba.

Álljon előmbe izzó, forró nyárban:
„Téged szeretlek, Te vagy, akit vártam.”

Legyen kirugdalt, kitagadott, céda,
Csak a szivébe láthassak be néha.

Ha vad viharban átkozódva állunk:
Együtt roskadjon, törjön össze lábunk.

Ha egy-egy órán megtelik a lelkünk:
Üdvöt, gyönyört csak egymás ajkán leljünk.

Ha ott fetrengek lenn, az utcaporba:
Boruljon rám és óvjon átkarolva.

Tisztító, szent tűz hogyha általéget:
Szárnyaljuk együtt bé a mindenséget.

Mindig csókoljon, egyformán szeressen:
Könnyben, piszokban, szenvedésben, szennyben.

Amiben minden álmom semmivé lett,
Hozza vissza Ő: legyen Ő az Élet.

Kifestett arcát angyalarcnak látom:
A lelkem lenne: életem, halálom.

Szétzúzva minden kőtáblát és láncot,
Holtig kacagnók a nyüzsgő világot.

Együtt kacagnánk végső búcsút intve,
Meghalnánk együtt, egymást istenítve.

Meghalnánk, mondván:
„Bűn és szenny az élet,
Ketten voltunk csak tiszták, hófehérek.”

JÓZSEF ATTILA

REMÉNYTELENÜL

Lassan, tünődve

Az ember végül homokos,
szomorú, vizes síkra ér,
szétnéz merengve és okos
fejével biccent, nem remél.

Én is így próbálok csalás
nélkül szétnézni könnyedén.
Ezüstös fejszesuhanás
játszik a nyárfa levelén.

A semmi ágán ül szivem,
kis teste hangtalan vacog,
köréje gyűlnek szeliden
s nézik, nézik a csillagok.

 JUHÁSZ GYULA

ANNA ÖRÖK

Az évek jöttek, mentek, elmaradtál
emlékeimből lassan, elfakult
arcképed a szívemben, elmosódott
a vállaidnak íve, elsuhant
a hangod és én nem mentem utánad
az élet egyre mélyebb erdejében.
Ma már nyugodtan ejtem a neved ki,
ma már nem reszketek tekintetedre,
ma már tudom, hogy egy voltál a sokból,
hogy ifjúság bolondság, ó de mégis
ne hidd szivem, hogy ez hiába volt
és hogy egészen elmúlt, ó ne hidd!
Mert benne élsz te minden félrecsúszott
nyakkendőmben és elvétett szavamban
és minden eltévesztett köszönésben
és minden összetépett levelemben
és egész elhibázott életemben
élsz és uralkodol örökkön. Amen.

HELTAI JENŐ

MERT DALAIMNAK…

Mert dalaimnak azt a részét,
Mely túlnyomónak mondható,
– Minek tagadjam gyöngeségem –
Kegyedhez írtam, kis Kató.
 
És dalaimnak az a része,
Mely túlnyomónak mondható,
Kegyednek semmiképp se tetszett,
Sőt visszatetszett, kis Kató.

Igaz, hogy önt tegezni mertem,
Ami botránynak mondható,
Mert önt csupán magáznom illik
Vagy kegyedeznem, kis Kató:

De dalaimnak azt a részét,
Mely túlnyomónak mondható,
Mégis szívemből szívhez írtam,
Az ön szívéhez, kis Kató.

Hogy ön hideg maradt s kegyetlen,
Már ez malőrnek mondható,
Ha bánatomban meghalok most,
Magára vessen, kis Kató.

Magára vessen, ha belőlem
Más nem marad meg, kis Kató,
Mint dalaimnak az a része,
Mely túlnyomónak mondható. 

Radnóti Miklós

Fázol? Olyan vagy, mint

hóval teli bokron az árva madárfütty.

Radnóti Miklós

Hasonlatok

Olyan vagy, mint egy suttogó faág,
ha rámhajolsz,
s rejtelmes ízű vagy,
olyan vagy, mint a mák, 

s akár a folyton gyűrűző idő,
oly izgató vagy,
s olyan megnyugtató,
mint sír felett a kő, 

olyan vagy, mint egy vélem nőtt barát,
s nem ismerem ma sem
egészen még nehéz
hajadnak illatát, 

és kék vagy olykor s félek, el ne hagyj,
csavargó, nyurga füst -
és néha félek tőled én,
ha villámszínű vagy, 

s mint napsütötte égiháború:
sötétarany,-
ha megharagszol, ép
olyan vagy, mint az ú, 

mélyhangu, hosszan zengő és sötét,
s ilyenkor én
mosolyból fényes hurkokat
rajzolgatok köréd.

Tóth Árpád:

Rímes, furcsa játék

Szeszélyes, bús ajándék
E rímes, furcsa játék,
Óh, zokog, bár negédes, -
Fogadd szivedbe, édes!

Mert csupa szívbe vert seb
Vérszínezi e verset,
Mint halvány őszi rózsa
Szirmát az őszi rozsda.

De lásd, egyebem nincsen,
Se birtokom, se kincsem,
Nem adhatok tenéked,
Csak ily borús zenéket.

Szebb volna büszke kastély
Termén egy fényes estély,
Vagy lágy keréken zajló
Kocsidba drága pejló...

Vagy elrobajló fülke
Ringó pamlagján dűlve
Elnézni, merre foszlott
A sok távíró-oszlop...

Vagy űzni falka fürtjét,
Hallani hallali kürtjét,
Míg elfakúl porosra
A frakk vidám pirossa...

Vagy tán az volna szebb lét:
Nézni istennők keblét,
Hol antik ívek árnyán
Mereng sok régi márvány...

Vagy Svájcban lenni vendég:
Csodálni naplementét,
Vagy vinne halk fedélzet,
Hol a banános dél szebb...

Óh, mind e rím mi kába,
Óh, mind e vágy hiába,
Nekünk, két árva rabnak,
Csak sóhajok maradnak...

De hallgasd most e verset,
E torz kedvvel kevertet,
Zsongítson furcsa hangja,
Mint füstösképü banda:

Itt flóta, okarína
S hegedük soka rí ma,
Száz hangszer, minden rím más,
S vén bánatom a prímás.

Izzék a dal duhajjá,
Csattanjon vad csuhajjá,
Majd haljon el sohajtón,
Fejem öledbe hajtom.

Csönd. Ajkaim lezárvák.
Ringass: árva az árvát,
Igy, sírj csak, rámhajolva,
Meghalni volna jó ma...

Pilinszky János:

Fabula 

Hol volt, hol nem volt, 
élt egyszer egy magányos farkas. 
Magányosabb az angyaloknál. 

Elvetődött egyszer egy faluba, 
és beleszeretett az első házba, amit meglátott. 

Már a falát is megszerette, 
a kőművesek simogatását, 
de az ablak megállította. 

A szobában emberek ültek. 
Istenen kívül soha senki 
olyan szépnek nem látta őket, 
mint ez a tiszta szívű állat. 

Éjszaka aztán be is ment a házba, 
megállt a szoba közepén, 
s nem mozdult onnan soha többé. 

Nyitott szemmel állt egész éjszaka, 
s reggel is, mikor agyonverték.

József Attila

Harmatocska

Guggolva ringadoz

a málnatő, meleg

karján buggyos, zsiros

papiros szendereg.

Lágy a táj, gyöngy az est;

tömött, fonott falomb.

Hegyek párája rezg

a halmokon s dalom.

Hát dolgoztam hiven,

zümmögve, mint a rét.

Milyen könnyű a menny!

A műhely már sötét.

Fáradt meg együgyű,

vagy tán csak jó vagyok

s reszketek, mint a fű

és mint a csillagok.

1929. aug.

Bella István:

Ó–ÚJÉVI VERS

Mert tudom, hogy tudod, szeretlek,
s tudod, hogy tudom, szeretsz,
már nem a csillagok közt kereslek,
de ott, ahol lehetsz,
konyhában, ágyban – nem holdfényparton,
de ott, hol megjöhetsz,
mégis, egyetlen csodámnak tartom,
hogy szeretlek és szeretsz.

Kiss Anna: Embersólyom

Ideje fölrepülnöm, ideje fölrepülnöm

Sötéten vagy fehéren magam a fénybe ölnöm

Csak fölszabom a vásznat, csak fölszabom a vásznat

Zöld tea keserűjén növesztek annyi szárnyat

Ideje fölrepülnöm Ideje fölrepülnöm

Virágos udvarodból madaras fára ülnöm

De zúdulok az égre az Isten madarának

lábamra piros szíjat erőset nem találnak

Ideje fölrepülnöm, ideje fölrepülnöm

Sötéten vagy fehéren magam a fénybe ölnöm

Weöres Sándor:

A paprikajancsi szerenádja

Gyönge fuvallat a tóba zilál,
fények gyöngysora lebben.
Sóhajom, árva madár-pihe, száll
elpihen édes öledben.
Tárt kebelemben reszket a kóc:
érted szenved a Jancsi bohóc.

Szép szemeidtől vérzik az ég,
sok sebe csillagos ösvény.
Egy hajfürtöd nékem elég:
sok sebemet bekötözném.
Hull a fűrészpor, sorvad a kóc:
meghal érted a Jancsi bohóc.

Tálad a rózsa, tükröd a Hold,
ajkadon alkonyok égnek,
Víg kedvem sűrű búba hajolt,
téged kérlel az ének.
Hogyha kigyullad a szívem, a kóc,
nem lesz többet a Jancsi bohóc.

Lator László

ZORD IDŐ

Zord idő jön. Boldog,

ki mentheti magát.

Záporban didereg

a meztelen világ.

Ó zsibbadt félelem!

Álomban szűkülő

falak közt menekülsz

az üldözők elől.

A keskenyedő utca

visszafelé szalad,

a kerítésen látod

ugráló árnyadat.

A szúró zsibbadás

az ujjaidba fut.

Szájadban keserednek

a megevett napok.

Küldte: Zri

József Attila:

Óh szív! Nyugodj!

Fegyverben réved fönn a téli ég,

kemény a menny és vándor a vidék,

halkul a hó, megáll az elmenő,

lehellete a lobbant keszkenő.

Hol is vagyok? Egy szalmaszál nagyon

helyezkedik a csontozott uton;

kis, száraz nemzet; izgágán szuszog,

zuzódik, zizzen, izzad és buzog.

De fönn a hegyen ágyat bont a köd,

mint egykor melléd: mellé leülök.

Bajos szél jaját csendben hallgatom,

csak hulló hajam repes vállamon.

Óh szív! nyugodj! Vad boróka hegyén

szerelem szólal, incseleg felém,

pirkadó madár, karcsu, koronás,

de áttetsző, mint minden látomás.