Küldte: Zri

Füst Milán:

Tél

Fagyos és sötét a föld. S egyre ridegebb lesz, meglásd, amint majd lassu ütembe’ fordúl

Az Orion-csillagzat ködképe felé. Tapintsd meg göröngyeit is, azok is porosak, ridegek

S képzeld el: még egyre porosabb lesz minden. Mindétig szürkébb lesz a világ, – mintegy a ridegség

Elönti majd a dolgok leglényegét, lehatol s a por is itt fenn

Mindegyre elhatalmasodik…

S menj most tovább! Képzeld el azt is, hogy már egész fagyott, megállt, megúnta a vándorlását, megmeredt,

S már itt harsog feletted az apokalipszis száraz kőförgetege, melyben

A fagyott göröngy majd úgy repül, akár a vak madár,

Veri a szél; a forgó-szél veri, tölcsérben forog, avagy a rohanó szélvihar

Lökéseiben csapdos, szárazon kopog és megver…

S képzeld el ezután, hogy itt jártam én, vedd szívem melegét,

Vedd, hogy itt voltam egykor, énekeltem s míly dallamokat! Földnek fekete göröngye felszállottam

Mélységes éjszakámból sáppadt arccal, fel a nap elé, a fény alá…

S himnuszaimat zengettem feléd! – és harsogtam

S rajtad feledtem szomoru szemeimet: vígasztalan örökkévalóság!

Kakasviadal volt itt s ó minő! Még emlékeznem is! A földnek két röge feltámadt

S egymásnak eredt… Ezernyi pár párviadalban öklözött s hirtelen visszahullt.

Időnként rádmeredtek: Megfoghatatlan! – s kiáltának: íme a megfoghatatlan! s vérben forgó szemeik

Kimeredtek az iszonyattól… Lobogás volt itt, lázas vacogás, – lélek, ó árva vándor.

Pornak vándora, – lassan vond ki magad innen, úgy akarom. Ne figyeld a lobogást. Várj.

Amíg majd befordulunk valamerre valahányan s a felejtés szürke köpenye s a kőzivatar

Betemet s beborít.

József Attila

Csudálkozunk az életen

Ha mosolyog, mosolya csupa csillag,

De ha szomjazom, akkor friss patak,

Az én kedvesem az egeknek nyílhat,

De megcsókolni csak nekem szabad.

Haja szurokkal elkevert arany,

Harmatos erdők az ő szemei,

Küszöbe elé terítném magam

Lábtörlőképpen, de nem engedi.

Szavunk zugában megbuvik a csók,

Testvéreihöz lopva jön ide...

Mező álmodhat össze annyi jót -

Az én kedvesem a füvek szive.

Este a csókok megszöknek velünk

S végigfutván a világi teren,

A hajnali égre leheveredünk

És csak csudálkozunk az életen.

Kis bordélyház

Írta Kosztolányi Dezső

Picike kéjnők, ti kiket kifestett
fantáziám, tiétek ez a dal,
egy férfitől, kinek az álma feslett
s útszélre vágta már a viadal.
Kis bordélyházam, túl az óperenciákon,
hadd lássa más is, nyíljék kapuja
s lépjen ki onnan százezer buja
kislány gyűrött selyembe haloványon.
Sáros angyalkák, ti hüvelyknyi lányok,
piskótatestek, kapualjban állók,
idézzetek halálos éjeket,
és piszkos, parfümös ruháitokban
készítsetek mocsaras kéjeket.
Hegyes cipőcskétek bús vágyra koppan,
ha izzadt kéj mézibe forrotok,
gyönyört szaglász kis sáros orrotok.
A seggecskétek két kis gumilabda,
és szörp a nyálatok ezüst patakja,
kéj, hogyha ültök s terpedt lábbal álltok,
aranyt pisiltek és habot kakáltok.
Ti vagytok nekem a láz és a vakság,
ti cukraim és gyilkos mérgeim,
tejen hízott kis rózsaszín malackák,
patkánykák, gyíkok, édes férgeim,
csiklandozzatok, ne hagyjatok árván,
takarjatok be, hogy senki se lásson,
violaszemetek legyen a lámpám,
a testetek legyen meleg kalácsom.
És hogyha majd őszen, lerongyolódva,
az ablakotokon bezörgetek,
eresszetek be rongyos ágyatokba,
az agg költőnek adjatok helyet.
 

Löwy Árpád 
Öreg órák a múzeumban 

Egy öreg óra a polc tetején,
  Megrokkant a múlt század elején:
Mutatója tizenkettőn megállt,
  Ez jelenti a véget, a halált.

A mi farkunk is óra: aminő
  Tájékoztat, hogy mennyi az idő.
Bejártunk vele egy életutat,
  Tizenkettőt ütött, és hatot mutat.

François Villon

Négysoros vers, melyet Villon halálítélete szélére írt

Francia vagyok Páris városából,
mely lábam alatt a piszkos mélybe vész,
s most méterhosszan lógok egy nyárfaágról,
és nyakamon érzem, hogy seggem míly nehéz.

(Faludy György fordítása)

Janus Pannonius

SÚLYOS ÉS KELLEMETLEN KÉRDÉS

Mért áhítja a fütykös a puncit, a punci a fütyköst?
    - ennek a jámbor nép így magyarázza okát:
akkortájt, amikor Prometheus ős-szüleinket
    gyúrta agyagból, még egyfele járt a keze.
Nem formált testrészt, melytől szétválik a két nem,
    s mellyel az emberi faj újrateremti magát.
Majd azután később, hogy a természet legyen úrrá,
    más-másfélékké tette az embereket.
Úgy, hogy emennek öléből egy keveset kiszakított,
    s tette a másik lény lába közé e csomót.
Most ama vájat folyton kergeti ezt a csomócskát,
    és e csomó folyton visszakivánja helyét.

Peter Altenberg

Nem fáj

Kedvelek valakit -
Most nincsen itt.
Nem baj

Síromra ez jön, más semmi:
Szerettelek.
Hogy kit, nem tudja senki -
Nem fáj

(Karinthy Frigyes ford.)

Küldte: ZRi

Nagy László

Én fekszem itt

Én fekszem itt a kihűlt földön:

eleven kincse még a nyárnak,

vétkek s rossz jelek rohamozva

édes húsomra idejárnak.

Igazán s végleg téged várlak,

érdes tüllben gyere lassúdan,

horzsolj végig s hagyj itt örökre

izzó kikerics koszorúban.

Küldte: Zsradir

Karinthy Frigyes

Kezed felé
Kezed, hajad felé
Kezed, hajad, szemed felé
Kezed, hajad, szemed, szoknyád felé
Mit kapkodok?! - mindegyre kérded
Hol bosszús-hangosan, hol fejcsóválva, némán -
Virág
Mért nem szeliden símogatva
Ahogy szokás, ahogy mások teszik
Miért kapkodva, csillogó szemekkel
És mért nevetek hozzá - szemtelenség!
Ilyen csunyán, fülsértő - élesen!
Eh, rögtön itthagysz, vagy kezemreütsz!
Pitypang, ne hagyj itt
Inkább megmondom
Megmondom - várj, füledbe súgom,
Hajtsd félre azt a tincset.

Kezed felé
Kezed, hajad felé
Kezed, hajad, szemed felé
Kezed, hajad, szemed, szoknyád felé
Mi kapkod így - hát mégse jut eszedbe?
Mi kapkod így - még mindig nem tudod?
Pedig ily bosszús arccal
Próbálod elhárítani akkor is
Hajad, szemed, szoknyád lefogva.

Porzód felé
Porzód, bibéd felé
Porzód, bibéd, szárad felé
Porzód, bibéd, szárad, szírmod felé
Mi kapkod így, pitypang? - A szél!
A szél, a szél, a szemtelen bolond szél
Vígan visítva-bosszuságodon.

Pitypang, mi lesz?
Ez még csak a szellő
Ez még csak kapkod és fütyörész
De én még nem is beszéltem neked a családomról
Hallod-e, hé!
Füttyös Zivatar Úr volt az apám - anyám az a híres arkanzaszi Tájfun
Tölcséres vihar a sógorom -
Pitypangpehely, kavarogtál-e már ziláltan - alélva
Felhőbefuró forgószél tetején?

Jobb lesz, ha nem ütsz a kezemre.

Küldte Áradír

Gergely Ágnes

Tünemény

Lakhatsz leomló házban,
léphetsz kút peremén,
az örökkévalóságnak
mindkettő tünemény.

Felfedezés, bűnvallomás,
kisodródó levél,
a forrás nem nézi, kell-e,
kitör, csapódik, él.

Vízfényű labirintus
vastagodó sebek,
megrázhatod az oszlopot,
ha vérig sértenek.

Meghalni, megvakulni,
míg dőlnek a falak,
az örökkévalóságnak
ez is egy pillanat.

Vésheted kőbe, elhull
ház, kút, bűn, út, erény.
Egy pillanatig éltem,
akár a lámpafény.

Küldte Áradír

Orbán Ottó 

A levegő

Láthatatlan üstben

     fő a kék,

az üst alá gyújtós

     kéne még.

Rity-roty, ha a hab

     feljő,

kibukik az üstből a

     felhő.

Küldte P. Klára

Küldte: ZsP

 Mondtam egy lánynak:

Rózsám, be jó párnák lennének a te érő melleid

az én kenyértelen gondjaim alá!

            (S ő szemérmesen nevetett.)

Galambom, be szép árboc lenne a te pávás derekad

az én süllyedező gerincem mellé!

            (S ő nevetve megperdült a sarkán.)

Kedvesem, be szépnek mutatnák a te hetyke combjaid

az én furulyás lábszárcsontjaimat!

            (S ő, mintha meggyulladt volna a nevetéstől.)

Szívem, piros rokolyád, be szép lenne a bokor alatt

az én ágyazó karomon fekete napszálltáig!

            (S őtet térdre csiklandozta a nevetés.)

Egyetlenem, be szép is lenne a te termő asszonyságod

az én özvegy, hebehurgya életem mellett!

            (S ő csak nevetett, már harapósan nevetett.)

Aztán:

Szürke ködmönben egyedül ment át a mezőn,

s én kigombolt gallérral nótát fütyürésztem a dombon.

Küldte Áradír

Weöres Sándor

Rongyszőnyeg

24 

Álmodtad hogy nincs testem, se lelkem, 
csak te magad gondoltál ki engem, 
kép vagyok csak és tiéd örökre, 
magad varrtál fehér függönyödre. 

Jó lenne a sorsot félrevetni, 
álmod pelyhén újra megszületni. 
Ha álmodban újra-élni tudnék, 
kicsit sírnék 
hogy csicsígass, 
kicsit rínék 
hogy babusgass, 
aztán csöndben megint elaludnék.

Csipp,
Csepp,
Egy csepp,
Öt csepp
Meg tíz;
Olvad a jégcsap,
Csepereg a víz.

(Weöres Sándor)

Eörsi István

Az ördögfióka és a tündér

Parainesis, melyet egy légy intéz leendő fiához

  - Már egy hete
  vagy te pete!
  Legyen már belőled légy!
  Legyen,
  mint minden legyen,
  rajtad is hat láb
  legalább.
  Szárnyaid is legyenek,
  a fene egye meg!
  - Mert ha légy vagy, légy
  légy!
  - mondta vagy száz légyöltő
  előtt a költő.
Beszédében tartott egy kis szünetet,
mert a kis légy éppen akkor született.
Aztán befejezte atyai intelmét:
  - Kerüld el azt mindenképp,
  ami ragacsosan tapad.
  Menj! A mai naptól magad
  szerezd meg az eledeled.
  Legyek ura legyen veled!
A tanácsok ellen a kis légy nem lázadt,
de oly lámpalázat
érzett még a legelső faláskor,
mit egy színész is csak nehezen palástol.
Bele is sült rögtön a mákoskalácsba.
Nem hallgatott az atyai tanácsra.

Parainézis

Küldte SzZs

Tóth Árpád

ŐSZI KÉRDÉS

Jártál-e mostanában a csendes tarlón este,
Mikor csillaggal ékes a roppant, tiszta tér,
S nagy, lassú szekerek ballagnak haza, messze,
S róluk a szénaillat meghalni visszatér?

És fájt-e, amíg nézted a nyárfát révedezve,
Hogy reszket agg feje, az ezüstös fehér,
S hogy édes életednek újra egy éve veszve,
Mert viszi már Szeptember, a nagy szénásszekér?

S ültél-e elfáradva kemény, útmenti kőre,
Merőn bámulva vissza az elvakult időkbe
És feldöbbenve: jaj! ha most ledőlnél halva!

S eszméltél-e fel árván az éji hidegen,
Mikor a késő szellő, mint kósza, idegen
Eb, lábadhoz simult, s bús kezeidet nyalta?

Küldte Áradír

Jeszenyin

Nem siratlak

Nem siratlak, nem idézlek, múltam,

szirmok füstjét ontó alma-ág.

Hervadás aranyködébe fúltan

tünedezik már az ifjúság.

Lassúbb lett szívemnek lódulása,

csípi dér, belé mar hideg.

Mezítlábas csatangolásra

nem hívnak már nyírfaligetek.

Kóbor lelkem! Lángod már csak félve

olvasztgatja szóra ajkamat.

Hová lettél, kedvem frissessége,

szemem-fénye, érzés-áradat?

Vágyaimat fukarabbul mérem:

álmodtalak volna, életem?

Mintha lovon szálltam volna fényben,

piros lovon tavasz-reggelen.

Csupa árnyak vagyunk a világon,

hull a juhar rézszín levele.

Mégis mindörökre áldva áldom,

hogy virultunk s meghalunk bele.

/Ford. Rab Zsuzsa /

Küldte Tradír

GITÁR

A csónak sem jó - mondták halkan ők,

a férfiak -, megyünk a vad halálnak,

a partokon zsandárok állnak...

- Evezzetek - mondták a nők.

Ó, hogy lehetne - mondták halkan ők,

a férfiak - felednünk, hogy veszélyek,

nyomor vár, harc s úgy fél a lélek?

- Aludjatok - mondták a nők.

Ó hogy lehetne - mondták halkan ők,

a férfiak - megkapni drága ékül

titeket bájitalok nélkül?

- Szeressetek - mondták a nők.

Küldte ZsP

Úgy tudlak téged

Nem rejtőzhetsz el már előlem,
nem menekülhetsz. Fogva tartlak.
Rab vagy. S megalvadt bánatomban
már csak rabságod vigasztalhat.

S hogy még gonosznak sem kell lennem
ha futni vágysz, én futni hagylak.
S mily könnyü szívvel! hisz tudom már
emlékeimtől visszakaplak.

Egy mozdulat, egy szó, tekintet...
bennem, köröttem rezgő részek.
De ha úgy akarom, belőlük
fölépíthetem az egészet.

Téged. S köréd a szobát, házat,
az utcát is a béna fákkal.
S a napszakot... Így kaplak vissza
tested köré varázsolt tájjal.

Mit rejthetnél el már előlem? –
Megtanulta szemem az ívet,
amit karod hasít a légben,
ha magadra húzod az inget.

S a guruló vizgyöngyök útját
a két mell közt, a test árkában,
amikor nyújtózkodva, lassan,
felállsz fürdés után, a kádban.

Kifosztottalak, lásd be végre,
elloptam, íme minden titkod.
Tudom félő, lágy harapásod
s bőröd alatt az eret, izmot.

S mikor szeretsz: leheletednek
gőzét. Síró, kis lihegésed.
Megtanultalak én örökre,
nem rólad tudok már, de téged.

Én téged tudlak és úgy tudlak,
mint az isten, ki megteremtett.
Rezgésből, árnyból és szinekből
újból és újból megteremtlek.
 

Küldte: Áradír

József Attila:

Flóra

1. Hexaméterek

Roskad a kásás hó, cseperészget a bádogeresz már,
elfeketült kupacokban a jég elalél, tovatűnik,
buggyan a lé, a csatorna felé fodorul, csereg, árad.
Illan a könnyü derű, belereszket az égi magasság
s boldog vágy veti ingét pírral a reggeli tájra.

Látod, mennyire, félve-ocsúdva szeretlek, Flóra!
E csevegő szép olvadozásban a gyászt a szivemről,
mint sebről a kötést, te leoldtad - ujra bizsergek.
Szól örökös neved árja, törékeny báju verőfény,
és beleborzongok, látván, hogy nélküled éltem.

Szabó Lőrinc 
Tavasz

    "Mi az?" - kérdezte Vén Rigó.
    "Tavasz" - felelt a Nap.
    "Megjött?" - kérdezte Vén Rigó.
    "Meg ám!" - felelt a Nap.

    "Szeretsz?" - kérdezte Vén Rigó.
    "Szeretlek!" - szólt a Nap.
    "Akkor hát szép lesz a világ?"
    "Még szebb és boldogabb!"