Szabó Lőrinc
Fűz a Tóparton

Roppant ég alatt, és tűnődve, mintha
saját árnyát akarná kihalászni,
úgy néz, úgy hajlik a tóba a fűzfa,
s nem érté, hogy egy másik, óriási
kékségből, mely fordítva ring a mélyben,
milyen kisértet nyúl és kandikál ki,
mintha egy fenti, fuldokló világból
őt, az árnyát, akarná kihalászni.

(1939)

Pocsolyák

Esett. Megint kisütött. Szanaszét
tócsák ragyogtak. Mint mély szakadék,
nyílt elém egy-egy tükrös pocsolya,
a fekete Föld egy-egy ablaka,
s az Ég beléjük oly mélyre esett,
hogy szédítette a rémült szemet,
s egy pillantásra elhitette, hogy
lent valahol egy másik ég ragyog,
igen, egy másik: az amelyik a
talpunk alatt szikrázik: Számoa
vagy hogy is hívják azt a szigetet,
mely valahol épp alattunk lehet:
annak az ege tátongott felém,
vagy majdnem az, olyan iszonyu fény,
oly gyönyörű, gyémántkék áradás
rohant meg lentről, olyan ragyogás
csapott elő, és olyan hirtelen,
hogy azt hittem, mindjárt beleesem,
és csak kápráztam és szédültem és
oly jó volt e gyönyörű tévedés,
hogy sokáig eljátszotta vele,
s szerettem volna mutogatni...De
aztán, mégis, nem szóltam senkinek:
kinevettek volna az emberek,
míg most, versben, elhiszik a csodát,
a valóságot: hogy a pocsolyák
tükrös fényükkel a tavaszi napban
kilyukasztották a Földet alattam!

Itt meghallgatható-nézhető a két vers Sztankay István remek előadásában (hibásan Tóth Árpádnak tulajdonítva a verseket...)

Küldte Áradír.

Ellen Niit:
AZ ÉVEKNEK SZÁRNYA VAN, KEDVESEM

Szárnya van az éveknek, kedvesem
elszállnak napjai a tenyeredről, akár a madarak.
Eljött az ősz,
távozót krúgatnak
az égre ékelődő,
fölszálló darvak.

Hullatja dérverte
levelét a nyír,
éjjelente csillagok hulldogálnak az
égi csillagfáról.

Jöjj, kedvesem, gyűjtsük össze,
amit a nyár adott,
ízleljük édességük,
s tegyük el télire
a télirevalót.

De hadd maradjon köztünk
ennek az ősznek
néhány pirosba
játszó levele.

(Kányádi Sándor fordítása)

Küldte Zs. Péter

A Köröndnél

Ünnep délután van; nézem,
A szegény nép hogy mulat.
A ligetben, forgó gépen
Hogy üli meg a lovat.
Pörg a dob, cseng a réztányér;
Boltinas, szobaleány,
Cselédség, ki most mind ráér,
Lovagol faparipán.

Alakok vigan, gond nélkül
Váltakoznak, éspedig
Többnyire mind beleszédül,
Mig az óra letelik.

Eltünődöm, e dologban
Mi lehet a cél, a jó?
Végre meggondolva jobban,
Az egész nem oly bohó...

Vagy nem igy kering-e itten
Ez a nagy, kerek világ?
Földi élet, nem-e épen
Ez a te komédiád?

Az idő, mint e nagy orsó,
Forg, de nem halad tova.
A jelen egy csodakorsó,
Fogy, de nem fogy el soha.

Csillagok, felhők, világok
Jönnek, mennek szüntelen.
Csóválgatja, mint egy zsákot,
Ismeretlen őselem.

És letünnek, ahogy utjuk,
Létük egyszer véget ért;
Róluk is csak ugy nem tudjuk,
Mint magunkról, hogy miért?

1888

Küldte: V. Péter

Christian Morgenstern:
A kőökör (Der Steinochs)

A kőökör elkomorult:
reszkethet a sok nyomorult.
A szarva, hogyha öklel, öl –
hátul bemegy, kijő elöl.
Ó!

A kőökör a hegyre megy,
előtte minden megremeg.
A tápláléka – meglepő –
legtöbbször ember-agyvelő.
Ó!

A kőökör nem múlik el,
a húsa sose mállik el.
Te por vagy, ám ő kő, tömör!
Szívesen lennél kőökör?
No?

Fordította: Katona Tamás

Robert Burns
A könyvmolyok (The Book-Worms)

Az ihlettel írt lapokat,
molyok, rágjátok össze;
csak ne az aranyos kötést,
arra gazdája büszke.

Kálnoky László