Küldte Zs. Péter
A Köröndnél
Ünnep délután van; nézem,
A szegény nép hogy mulat.
A ligetben, forgó gépen
Hogy üli meg a lovat.
Pörg a dob, cseng a réztányér;
Boltinas, szobaleány,
Cselédség, ki most mind ráér,
Lovagol faparipán.
Alakok vigan, gond nélkül
Váltakoznak, éspedig
Többnyire mind beleszédül,
Mig az óra letelik.
Eltünődöm, e dologban
Mi lehet a cél, a jó?
Végre meggondolva jobban,
Az egész nem oly bohó...
Vagy nem igy kering-e itten
Ez a nagy, kerek világ?
Földi élet, nem-e épen
Ez a te komédiád?
Az idő, mint e nagy orsó,
Forg, de nem halad tova.
A jelen egy csodakorsó,
Fogy, de nem fogy el soha.
Csillagok, felhők, világok
Jönnek, mennek szüntelen.
Csóválgatja, mint egy zsákot,
Ismeretlen őselem.
És letünnek, ahogy utjuk,
Létük egyszer véget ért;
Róluk is csak ugy nem tudjuk,
Mint magunkról, hogy miért?
1888