Küldte: Zri

Füst Milán:

Tél

Fagyos és sötét a föld. S egyre ridegebb lesz, meglásd, amint majd lassu ütembe’ fordúl

Az Orion-csillagzat ködképe felé. Tapintsd meg göröngyeit is, azok is porosak, ridegek

S képzeld el: még egyre porosabb lesz minden. Mindétig szürkébb lesz a világ, – mintegy a ridegség

Elönti majd a dolgok leglényegét, lehatol s a por is itt fenn

Mindegyre elhatalmasodik…

S menj most tovább! Képzeld el azt is, hogy már egész fagyott, megállt, megúnta a vándorlását, megmeredt,

S már itt harsog feletted az apokalipszis száraz kőförgetege, melyben

A fagyott göröngy majd úgy repül, akár a vak madár,

Veri a szél; a forgó-szél veri, tölcsérben forog, avagy a rohanó szélvihar

Lökéseiben csapdos, szárazon kopog és megver…

S képzeld el ezután, hogy itt jártam én, vedd szívem melegét,

Vedd, hogy itt voltam egykor, énekeltem s míly dallamokat! Földnek fekete göröngye felszállottam

Mélységes éjszakámból sáppadt arccal, fel a nap elé, a fény alá…

S himnuszaimat zengettem feléd! – és harsogtam

S rajtad feledtem szomoru szemeimet: vígasztalan örökkévalóság!

Kakasviadal volt itt s ó minő! Még emlékeznem is! A földnek két röge feltámadt

S egymásnak eredt… Ezernyi pár párviadalban öklözött s hirtelen visszahullt.

Időnként rádmeredtek: Megfoghatatlan! – s kiáltának: íme a megfoghatatlan! s vérben forgó szemeik

Kimeredtek az iszonyattól… Lobogás volt itt, lázas vacogás, – lélek, ó árva vándor.

Pornak vándora, – lassan vond ki magad innen, úgy akarom. Ne figyeld a lobogást. Várj.

Amíg majd befordulunk valamerre valahányan s a felejtés szürke köpenye s a kőzivatar

Betemet s beborít.