Rakovszky Zsuzsa

KETTŐSTUDAT

Visongat az üveg – az ablakot 
vizes újságpapírral mossák épp átellenben.
Ezt hallgatom, de közben rég halott
férfiak-nők dalolnak harsányan a fejemben.

Itt minden, mint szokott: a bútorok, 
a bomló háncsú lábtörlő, a macska tálja,
közben a sok rég elporladt torok
„az én falum fehér rózsáját” kornyikálja.

Gyorsan fogyó időmben úgy lakom,
mint égő házban, az utolsó ép sarokban.
Mindjárt bedől a tűz az ablakon, 
ágyam előtt a keskeny rongyszőnyeg lángra lobban.

Mint akit álmában már-már beért
a gyilkos, reszkető kezem hiába zárat,
rést keresgél a lét falán, s egyszerre épp
itt benn, az én agyamban nyílik a vészkijárat.

Most hallom csattogni a habverőt, 
csörögni az edényt egy rég fű-benőtte konyhán.
Szilánkká omlott nagytükör előtt
ruhát cserél a két rég holt kamasz rokonlány.

Hárslomb alatt, anyám mellén fejem,
az állott, mézsűrű melegben félig alszom.
Még hallom, egy öreg hang részegen 
bizonygatja anyámnak, hogy szebb,

mint a menyasszony. Úgy vegyül a leszálló éjszaka 
a kezdet és reménység világos évszakával,
mint a forró olaj nehéz szaga 
az ázott kert üde, kesernyés fűszagával.

Elhágy az Egy, ezerré szétesem, 
porom majd ott kereng még a hűlő Föld porában.
De mindig ott vagyok négyévesen, 
míg a világ világ, nagyanyám udvarában.