(Gerard szavalja a cellában, amikor el akarja húzni a levesevés idejét) 

Nyugodt Tető, hol járnak a galambok,
fenyők, sírok közt s ő remeg alattok,
ráhág a Dél, tűzzel belengeni.
A tenger itt, a tenger s messze-messze!
Ó, pályabér, mikor gyötör egy eszme
az istenek csöndjén merengeni!

Mily tiszta munka e villódzva széthányt
csöpp vízfodor enyésző gyöngye, gyémánt
s mily béke rémlik erre, mily csudás!
Ha Nap delel mélységén a haboknak -
ős, tiszta műve egy örök-nagy Oknak -
szikráz a Perc és álom a Tudás.

Nem-változó érték, Minerva-templom,
tág béke-hombár és valódi, szent hon,
morcos víz, önmagába meredő
szem, melyben álmot rejt a súgaras mély,
ó csöndem! ... Ott benn a lelkembe kastély,
de csúcs, ezer arany-cserép, Tető!

Idő Templomja, mit egy sóhaj átfog,
hozzászokom, e tiszta fokra hágok,
cikázva nézek rajta szerte, és
miként magas imám hiába leng el
a gőgös istenek elé, a tenger
szikrás derűje is mély megvetés.

Mint a gyümölcs gyönyörbe semmivé lesz,
s a száj - amelyben olvad-meghal - élvez,
alakja széthull, s egyre érzi még,
úgy szürcsölöm jövendőm tünde füstjét
s a változó partok zajgó ezüstjét
dalolja tört lelkemnek most az Ég.

Szép Ég, igaz Ég, nézz te rám, ki másul!
Sok nagyralátás biztatott - csapásul -
és furcsa restség, ám kedvvel tele,
hogy e fényes Délnek magam kitárjam,
halottak házán imbolyog az árnyam
s én is szelíden imbolygok vele.

Fáklyás hevednek tárva lelkem arcát,
könyörtelen Fény és csudás Igazság,
napfordulat, én mos föltartalak!
Első helyedre raklak, ősi-tiszta,
nézz rám! ... De az, ki fényed adja vissza,
másik, komor felében árnyalak.

Ó, csak magam, magamnak és keményen,
egy szív mellett, hol buzdul költeményem,
az Úr s a tiszta Esemény között,
várom sötét, keserű, büszke szóját,
nagyságos Énem felzengő ehóját,
amelyben az öblös jövő dörög!

Tudod-e te, lombok csalóka rabja,
te az öböl vasrács-evő darabja,
míg zárt szememmel fényed incseleg,
mily test von a véghez, mely renyhe jajt hoz,
mily homlok engem e csontos talajhoz?
Fény gondol őrájuk, kik nincsenek.

Tetszik nekem e zárt zugoly, ha földi,
szent és anyagtalan tűzfény betölti,
fölötte fáklyák s mindez oly rokon.
Kő és arany, sötét fák, mennyi márvány,
mely ott remeg az árva lelkek árnyán;
hű tenger alszik itt e sírokon!

Izzó Eb, óvj te a bálványozástól!
Legeltessem soká, akár a pásztor,
ki mosolyog s magában andalog,
fehér juhnyáját békés sírjaimnak,
nem kell nekem okos galamb, ki hírt ad,
hívságos álmok, kandi angyalok!

Itt a jövendő lassú-lusta álom.
Érdes rovar kapirgál az aszályon;
minden lesült, elmállott, légbe vész,
hogy zord-talányos kútfejére intsen.
Irdatlan az élet s részeg, ha nincsen
és édes a fanyar, és fény az ész.

Jól vannak a halottak, rejtve, fáradt
földben melengenek, titkuk kiszáradt.
Fönn Dél, a mozdulatlan Dél ragyog,
elmélkedik, magának is elég Ő ...
Tökéletes fej és hibátlan ékkő:
tebenned én a változás vagyok.

Félelmeid én tartom s mind belém foly!
Bűnbánatom, kétségeim, a téboly
a te roppant gyémántodon a karc! ...
De a márványtömböktől súlyos éjben,
e vaksi nép, gyökerek közt, a mélyben,
lassan helyesli már, amit akarsz.

A vastag semmibe olvadtak, itt a
vörös-agyag fehér lényük fölitta.
Virágba szökkent az élő-erő!
Hol a halottak furcsa lelke s drága
kedves szavuk meleg családisága?
Ahol a könnyek forrtak, lárva sző.

Éles leány-sikoly, gyors, mint a villám,
csiklandozó kacaj és könny a pillán,
szemek, fogak, tüzelő, lanyha mell,
a csókos ajkon vér, mely mint a láng ég
s mit ujjak óvnak, a végső ajándék,
mind föld alá jut és játékra kel!

S te - nagy lélek - remélsz-e majd egy álmot,
mely nem lesz ily színeskedően álnok,
mint testi szemnek hab s arany, hamis?
Dalolsz-e majd, ha átválsz pára-köddé?
Dehogy! Rohan minden! Kopik örökké
szent nyugtalanság, meghal még az is!

Sovány öröklét, fekete s arany te
akinek a halál egy anya keble,
rútul-babéros vigasz asszonya,
kegyes hazugság, jámbor a csalástól!
Hisz ösmered s tudod, amit palástol:
örök vigyorgás, kongó koponya!

Mély őseim, rég-nem-lakott fejek ti,
kiket csak oly sok föld bírt eltemetni,
s léptem sem érzitek, mely most emel,
a féreg, a valódi, nem tinektek
perceg, kik e táblák alatt pihentek,
életből él ez, s nem hagy engem el!

Szeret talán, vagy gyűlöl s áhitoz rám?
Olyan közel van titkos foga hozzám,
hogy bármi név egyformán illeti!
Mindegy! Tapint, lát, érint, húz a karja!
A testemet ágyamból is akarja,
él s életemmel tartozom neki!

Zénó! Kegyetlen! Éleai Zénó!
Szárnyas nyiladtól pusztulok el én, ó,
remeg e nyíl és áll és száll vadul!
A hangja szült meg, s végem ez a nyíl lesz!
Ó Nap ...! A lélek gyors, dermedt Achillesz,
és rá e teknősbéka árnya hull!

Nem! ... Föl! Megújul folyton a serény lét!
Test, törd el a gondolkodás edényét!
Mell, idd az ifjú, születő szelet!
Az óceánról e roppant lehellet
új lelket ád ... Ó só, üdítsd e mellet,
a vízbe és életre szökkenek.

Igen! Te tenger, őrülések anyja,
párducbőr, chlamys, mit a Nap aranyja
jelképekkel döf át ragyogva fönt,
kéktestű, részeg hydra, ős garázda,
ki villogó farkadba marsz csatázva,
oly zűrzavarban, mely akár a csönd.

Szél támad!... Élni, próbáljunk meg újra!
Az óriás lég könyvem nyitja-fújja.
Hab porzik a szirtről s már futkos ott!
Röpüljetek, fényes lapok, előre!
Víz! Törj ujjongva a nyugodt Tetőre,
hol orr-vitorlák szárnya bukdosott!

Fordította: Kosztolányi Dezső