Küldte: Zri

József Attila:

Óh szív! Nyugodj!

Fegyverben réved fönn a téli ég,

kemény a menny és vándor a vidék,

halkul a hó, megáll az elmenő,

lehellete a lobbant keszkenő.

Hol is vagyok? Egy szalmaszál nagyon

helyezkedik a csontozott uton;

kis, száraz nemzet; izgágán szuszog,

zuzódik, zizzen, izzad és buzog.

De fönn a hegyen ágyat bont a köd,

mint egykor melléd: mellé leülök.

Bajos szél jaját csendben hallgatom,

csak hulló hajam repes vállamon.

Óh szív! nyugodj! Vad boróka hegyén

szerelem szólal, incseleg felém,

pirkadó madár, karcsu, koronás,

de áttetsző, mint minden látomás.