József Attila

Eszmélet

11

Láttam a boldogságot én,
lágy volt, szőke és másfél mázsa.
Az udvar szigorú gyöpén
imbolygott göndör mosolygása.
Ledőlt a puha, langy tócsába,
hunyorgott, röffent még felém -
ma is látom, mily tétovázva
babrált pihéi közt a fény.

Nagy László

Köd konda támadt

.

Köd-konda támadt

rétemre,

virágaimat

megette.

.

Már csak a betű

virágzik,

eredő könnytől

elázik.

.

Puszta világra

jön a tél,

árvaságomra

nincs födél.

Ady Endre

Intés az őrzőkhöz

Őrzők, vigyázzatok a strázsán,
Csillag-szórók az éjszakák
Szent-János-bogarak a kertben,
Emlékek elmúlt nyarakon,
Flórenc nyarán s összekeverten
Búcsúztató őszi Lidónak
Emlékei a hajnali
Párás, dísz-kócos tánci termen,
Történt szépek, éltek és voltak,
Kik meg nem halhatnak soha,
Őrzött elevenek és holtak,
Szivek távoli mosolya,
Reátok néz, aggódva, árván,
Őrzők: vigyázzatok a strázsán.

Őrzők, vigyázzatok a strázsán,
Az Élet él és élni akar,
Nem azért adott annyi szépet,
Hogy átvádoljanak most rajta
Véres s ostoba feneségek.
Oly szomorú embernek lenni
S szörnyűek az állat-hős igék
S a csillag-szóró éjszakák
Ma sem engedik feledtetni
Az ember Szépbe-szőtt hitét
S akik még vagytok, őrzőn, árván,
Őrzők: vigyázzatok a strázsán.

Radnóti Miklós

Nyugtalan őszül

Vasszínű, vad lobogói közül 
nyugtalanul gomolyog ki a nap,
gőzei dőlnek, az ellebegő fény
hulló ködbe harap.

Borzas a felleg, az ég tükörét már
fodrozza a szél, a kék tovaszáll.
Felsikító betűt ír alacsony röpüléssel 
s készül a fecskemadár.

Nyugtalan őszül, emelkedik,
süllyed a lombon a rozsda,
hűvös az égi lehellet:
nem melegít, csak füstöl az ég,
csak sóhaja van ma a napnak.

Gyík surran a nagy temetők fala mellett 
s húsraboló dühe dong,
Izzik az őszi nyalánk darazsaknak.

Férfiak ülnek az árkok partjain és a halál 
mély tüzeit figyelik,
szálldos a vastag avar szaga már.

Szálldos az úton a láng
s lebben! fele fény, fele vér!
lebben a szélben az égő
barna levél.

és súlyos a fürt, a kacsok zsugorodnak,
zörren a sárga virágok
szára, a mag kipereg.

Úszik az alkonyi ködben a rét
s a távoli, vad szekerek
zörgése lerázza a fák
maradék levelét.

Aludni tér a vidék,
száll a halál fehér,
szép suhanással, az ég
dajkálja a kertet.
Hajadban nézd! arany őszi levél,
ág sírt feletted.

Ó, de te lobbanj föl az ősz, a halál fölé,
s emelj föl engem is Édes:
légy szerelemre okos ma,
csókra okos, álomra is éhes.

Szeress vidáman, ne hagyj el, az álom
sötét egébe is zuhanj velem.
Aludjunk. Alszik már odakinn a rigó,
avarra hull le ma már a dió,
nem koppan. S bomlik az értelem.

Rakovszky Zsuzsa

KETTŐSTUDAT

Visongat az üveg – az ablakot 
vizes újságpapírral mossák épp átellenben.
Ezt hallgatom, de közben rég halott
férfiak-nők dalolnak harsányan a fejemben.

Itt minden, mint szokott: a bútorok, 
a bomló háncsú lábtörlő, a macska tálja,
közben a sok rég elporladt torok
„az én falum fehér rózsáját” kornyikálja.

Gyorsan fogyó időmben úgy lakom,
mint égő házban, az utolsó ép sarokban.
Mindjárt bedől a tűz az ablakon, 
ágyam előtt a keskeny rongyszőnyeg lángra lobban.

Mint akit álmában már-már beért
a gyilkos, reszkető kezem hiába zárat,
rést keresgél a lét falán, s egyszerre épp
itt benn, az én agyamban nyílik a vészkijárat.

Most hallom csattogni a habverőt, 
csörögni az edényt egy rég fű-benőtte konyhán.
Szilánkká omlott nagytükör előtt
ruhát cserél a két rég holt kamasz rokonlány.

Hárslomb alatt, anyám mellén fejem,
az állott, mézsűrű melegben félig alszom.
Még hallom, egy öreg hang részegen 
bizonygatja anyámnak, hogy szebb,

mint a menyasszony. Úgy vegyül a leszálló éjszaka 
a kezdet és reménység világos évszakával,
mint a forró olaj nehéz szaga 
az ázott kert üde, kesernyés fűszagával.

Elhágy az Egy, ezerré szétesem, 
porom majd ott kereng még a hűlő Föld porában.
De mindig ott vagyok négyévesen, 
míg a világ világ, nagyanyám udvarában. 

PILINSZKY JÁNOS

MILYEN FELEMÁS

Milyen felemás érzések közt élünk,
milyen sokféle vonzások között,
pedig zuhanunk, mint a kő
egyenesen és egyértelműen.

Hányféle szégyen és képzelt dicsőség
hálójában evickélünk, pedig
napra kellene teregetnünk
mindazt, mi rejteni való.

Milyen 
megkésve értjük meg, hogy a
szemek homálya pontosabb lehet
a lámpafénynél, és milyen
későn látjuk meg a világ
örökös térdreroskadását.

Jaj, de bajos egy párnára feküdni

Aki egymást igazán nem szereti

A párnának a két széle elszakad

A közepe tiszta újan megmarad.

Nincs édesebb a havasi dinnyénél

Nincs kedvesebb az első szeretőnél

Mert az első igazán tud szeretni

Másodikért de sokat kell szenvedni.

Ki az első szeretőjét elhagyja

Életében mindig csak azt siratja

Én is olyan szeretőmet hagytam el

Amíg élek, soha sem felejtem el.

Tele van a temető árka vízzel

Tele van a szívem keserűséggel

Jó az Isten, leapasztja a vizet

Visszahozza a régi szeretőmet.

Ha eljönnél ablakomba egy este

Megláthatnád a bánatot lefestve

Megláthatnád két halovány orcámat

Meghallhatnád, hogy sóhajtok utánad.

Szilágyi Domokos

Kényszerleszállás

Nem lett, mégse lett belőlem angyalka, tollsöprű-szárnyú, sztaniol-glóriás, gyolcspendelyes, hercig, kicsi édes,

olyan, aminőket rettenetes módszerekkel gyártottak gólyamesegyártó nagyanyáink,

méhükkel örökké bajlódó nagyanyák, szegények, angyalgyártó kisiparosok; - : mert bűnnek nem bűn, csak ama bizonyos eredendő; és isten angyalkáit szaporítani talán még erény is.

Nem lettem angyalka hát; sivalkodván, szárnyatlanul, de meg szárnytalanul is, úgy zuhantam, bukóröpülésben, íves vinnyogással, a biztonság kínzón-vakmerő erejével, mint egy berepülő-pilóta.

De nem sajnálok mást, csak a tollsöprű-szárnyat, melynek hasznát veheti az ember, ki meg akarja tisztítani e pókhálós századot.

Nem lett belőlem angyalka, szelíd, pendelyes, szöszi, ki ott lebeg a világ minden lebegő pallója fölött, hogy vízbe ne pottyanjon senki szelíd, szöszi, kicsi édes,

óvja őket a túl sok fagyitól, elhallgatja előlük az angyalgyártás kis- és nagyipari módszereit, estente mesét mond arról, hogy a Sárkánynak mind a hét feje tökkelütött, és különben is a Sárkány csak arra jó, hogy levágják neki mind a hét fejét,

mert, tudjátok, gyerekek, e világon csak a Sárkány mulandó. Elég ennyit tudnotok a mulandóságról.

Sem angyalka, de láng-pallosú kerub se lettem. A lángszórót már a Paradicsomban sem szerettem,

pedig ott még mily kezdetleges vala! Nagyjából nem volt célja egyéb,

mint a sarki rendőrnek: pirosra állítani a lámpát. Nos hát, nem lettem sarki angyal,

s az vesse rám az első követ, aki biztosan eltalál, mert meghalni nem szeretek, de ha muszáj: egyszer bőven elég.

Nem lettem angyalka; ördögöcske inkább: vigyori, szélhámos, szemtelen, kiszámíthatatlan, kaján, konok, utálatos, békételen, békélhetetlen, B₁₂-lhetetlen,

figyeljetek, kislányok, kisfiúk, mielőtt elaludnátok, elárulom nektek, hogy az a Sárkány nem is olyan tökkelütött, s azt se higgyétek, hogy Meseország valami különös világ, mindennapi dolgok történnek ott is,

tegnap például vekkerszínű strandfelhő úszott a palatetőn s a walesi hercegérsek elsőszülött fia szinkrofazotront szült egy okker éjszakán, de mire megjöttek a mentők, elfolyt már a nehézvíz,

és képzelje, Mrs. WHO, három órát álltam sorban kapcabetyárbecsületért és mire odaértem, elfogyott,

ezenkívül egy washingtoni milliomos 200 000 dollárért megvette Ferenc Jóska Rhesus-faktorát, de egy gengszterbanda kilopta belőle a golyóscsapágyakat, hát nem egy bosszúság?

Pedig én hittem a pápa csalhatatlanságában, míg ki nem derült, hogy folliculinnal üzérkedik!

Alukáljatok, kislányok, kisfiúk, nem történt semmi különös, nincs semmi baj, mindezt csak úgy mondtam, mert épp eszembe jutott, bukórepülésben, a huszadik század közepén,

mert nem lettem angyal, az ördög vinne el engem; egyetlen tudományom: az élveboncolás,

nézzétek ezt a ronda tetemet. Az enyém. Élő tetem, igen. Hagyjatok békét a logikámnak.

Kecsesen megemelem koponyatetőm, nézzétek ezt a kopasz agyvelőt, hogy megkérgesedett, pedig még csak pár millió éves,

s hogy elkérgesedett! mennyi mindent kibírt, a nyavalyás, mennyi mindent kibírt, ami - nem vele történt! Tudjátok-e,

hogy e pár millió év alatt hányszor fordult elő,

hogy minden becsületes embernek meg kellett volna őrülnie! Ne csodálkozzatok a primitív törzseken, melyek szentnek tartották az őrülteket. Hát nézzétek e kérges, e becstelen agyvelőt, kislányok, kisfiúk, s okuljatok. És

angyalkát egyet se lássak köztetek! Angyalkát, szöszit, szelídet, gyolcspendelyűt, tollseprű-szárnyút, sztaniol-glóriásat,

és hagyjuk a sárkány-mesét, és nékem, aki nem lettem angyal, tollsöprűszárnyú, sztaniol-glóriás, gyolcs-pendelyes, hercig, kicsi édes,

énnekem, aki bukórepülésben, íves sivalkodással, a biztonság kínzón-vakmerő erejével zuhantam ide,

énnekem ne mondjátok, hogy „szeresd felebarátodat, mint tenmagadat”, csak ennyit mondjatok:

„szeresd felebarátodat hasba lőni, mint tenmagadat; szeresd felebarátodat gázkamrába küldeni, mint tenmagadat; szeresd felebarátodat villamosszékbe ültetni, mint tenmagadat; szeresd felebarátodat arcul köpni, mint tenmagadat; szeress felebarátodra atombombát dobni, mint tenmagadra; szeress felebarátod húsán hízni, mint tenmagadén” - :

csak ennyit mondjatok, és akkor, bizony mondom, hiszek néktek,

én, az ördögöcske, aki zuhantam, kényszerleszállást végeztem itt, közöttetek, ezen a rögös, sziklás, gödrös, ismeretlen terepen, kényszerleszállást végeztem, és tudom, hogy bele fogok halni.

Van egy jó barátom, vízirigó az illető,

megtanított, hogyan kell rohangálni az árban, kicsipegetni mohos kövek alól

a mindennapit. Neki, lám, eszébe sem jutott,

hogy lehetett volna angyalka, édes,

mennyei dolgokban járatos,

s megtaníthatott volna arra is például, hogy rövidebbre tördeljem e sorokat, s akkor

nem kellene alábirizgálnom oly sok mohos követ.

Tudjátok, ha én ember volnék,

ember, ki arra kényszerült, hogy a világtörténelem leghosszabb századában éljen

(leghosszabb, pedig még háromnegyede se telt el),

ha ember volnék, mondom,

szereznék egy talajgyalut, hogy kényelmes leszálló-pályát készítsek eljövendő kényszerleszállóknak.

Meg aztán ki tudja, milyen magasra jut el egy-egy gyaluforgács?

Szabó Lőrinc

Ima a gyermekekért

Fák, csillagok, állatok és kövek
szeressétek a gyermekeimet.

Ha messze voltak tőlem, azalatt
eddig is rátok bíztam sorsukat.

Énhozzám mindig csak jók voltatok,
szeressétek őket, ha meghalok.

Tél, tavasz, nyár, ősz, folyók, ligetek,
szeressétek a gyermekeimet.

Te, homokos, köves, aszfaltos út,
vezesd okosan a lányt, a fiút.

Csókold helyettem, szél, az arcukat,
fű, kő, légy párna a fejük alatt.

Kínáld őket gyümölccsel, almafa,
tanítsd őket csillagos éjszaka.
 
Tanítsd, melengesd te is, drága nap,
csempészd zsebükbe titkos aranyad.

S ti mind, élő és holt anyagok,
tanítsátok őket, felhők, sasok,

Vad villámok, jó hangyák, kis csigák,
vigyázz reájuk, hatalmas világ.

Az ember gonosz, benne nem bízom,
De tűz, víz, ég, s föld igaz rokonom.

Igaz rokon, hozzátok fordulok,
tűz, víz, ég s föld leszek, ha meghalok;

Tűz, víz, ég és föld s minden istenek:
szeressétek, akiket szeretek.

Szabó Lőrinc

Áttetsző arany ingében ragyogva
jött a nyári hajnal a réten át;
azt hitte, hogy még alszom, mert mikor
házam elé ért, elmosolyodott,
körülnézett s a nyitott ablakon
nesztelenül beugrott a szobámba,
aztán könnyű ingét ágyamra dobva
bebújt hozzám a takaró alá.
Azt hitte, hogy még alszom s megölelt
s én mozdulni sem mertem, félve, hogy
felébredek és álomnak remélve,
hogy ébren vagyok… és húnyt szemmel és
mozdulatlanul és remegve tűrtem,
hogy karjaimba fészkelje magát,
s mintha egyetlen érzék erejébe
gyűlt volna testem-lelkem minden éhe
és szomja és a beteljesedés
minden ígérete, csak a tapintás
néma ajkával s vak szemeivel
szürcsöltem, láttam, éreztem, öleltem
az égi vendég ajándékait:
ujjainak játékában a napfény
lobogó lepkéit, karjában a
rét illatának harmatos húsát
s egész testében az egymásba ringó
felhők mindenütt egyforma ölét.
Mondom, húnyt szemmel, mozdulatlanul
feküdtem ott a gyanútlan karokban,
de mikor végre álom s ébredés közt
félig tolvaj s fél-részeg öntudattal
megloptam az istenek gyönyörét,
nem bírtam tovább és csókolni kezdtem
és felütöttem szememet… Ő
ép fölnézett rám. A kedves mosoly
megüvegesedett rémült szemén,
arcán elsápadt és kigyúlt a szégyen:
Te meglestél!... – sikoltotta, s felugrott
és menekült, már az ablakhoz ért
és belefoszlott a hajnali égbe.
Én felültem és értelmetlenül
és soká bámultam magam elé:
szénaszag csapott be az ablakon,
messziről zúgott a hegyi patak,
a szoba még sötét volt, de a nap már
ágyamra tűzött, és a takarón
úgy pihent a fény tűzfátyola, mint
egy odadobott könnyű arany ing.

JÓZSEF ATTILA

KOPOGTATÁS NÉLKÜL

Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám,
de gondold jól meg,
szalmazsákomra fektetlek, porral sóhajt a zizegő szalma.

A kancsóba friss vizet hozok be néked,
cipődet, mielőtt elmégy, letörlöm,
itt nem zavar bennünket senki,
görnyedvén ruhánkat nyugodtan foltozhatod.

Nagy csönd a csönd, néked is szólok,
ha fáradt vagy, egyetlen székemre leültetlek,
melegben levethetsz nyakkendőt, gallért,
ha éhes vagy, tiszta papirt kapsz tányérul, amikor akad más is,
hanem akkor hagyj nékem is, én is örökké éhes vagyok.

Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám,
de gondold jól meg,
bántana, ha azután sokáig elkerülnél.

Somlyó Zoltán

Tűzesőt szór a nap lángos taréjja,
ég a selyem ezer szép asszonyvállon.
A Dunapart kiöltözött kevélyen
s friss gesztenyevirág rügyez a fákon.
A Duna vize loccsan ringva, rengve
és asszonyszemek néznek elmerengve,
kacéran, csalfán, ingerlőn, aléltan...
Dél van!

Az arcuk szép és láng ül a hajukban!
Kivillog hozzám selyemharisnyájuk.
A férfiak, a tavaszi legények,
sóvár szemüket hosszan vetik rájuk.
Az egyik jön, a másik tovalibben;
a tavasz búgva gázol ereimben:
megindul mind, szívemben ami vér van!...
Dél van!

Egy kék padon habos halomba csipke,
asszonycsípőkre hajló drága selymek:
ott ül az asszony, akit én imádok,
ki mást szeret s akit mások szeretnek.
E padhoz régi, bús jogom van nékem:
sok hosszú, rémes, fagyos téli éjen
aludtam rajta fáradtan, aléltan!
...Dél van!

 Az apa

HERVAY GIZELLA

LEVÉL HELYETT

Milyen gyönyörű: szólni lehet, és kiszámíthatatlan, hogy mit válaszolnak. És megtörténhetik: társra is találhatunk, csak meg kell tanulnunk az ő egyetlen, soha meg nem ismételhető nyelvét. Csak meg kell ismernünk, a föld rétegein át haladva, a történelem korszakain át haladva, eljutva oda, ahol ő csak ő, ahol ő a teljes világegyetem, és megszólítani.

Megtalálni azt a szót, amit ő keresett, de nem talált, amire szüksége van, hogy a föld rétegein áthaladva, a történelem korszakain át haladva, eljusson végre oda, ahol ő csak ő, ahol ő a teljes világegyetem. Felesleges és nevetséges olyan szavakat dobálni felé, amelyeket mi szeretünk, ezzel csak megütjük, hiszen én, ha azt mondom: tej, nagy diófát látok, a lomb közt kis égdarabok, a fa alatt kerti asztal, pohárban tej, tündöklik a tej, a táj. De lehet, hogy ő arra emlékezik, hogy nem kapott tejet, nem volt, és az anyja messze volt, és megütöd a szóval. De ha megtalálod neki azt a szót, amit keres! Társad lesz és válaszol, és válaszában felfénylik az elveszett szó, ami gyermekkorod zsebéből valamikor nyomtalanul kigurult.

Ha megtalálnám! Sose merném többet kimondani a szót: szeretlek! Csak azt mondanám: vonat, mert talán állomás mellett lakott, és évein át-átzakatolt a vonat, félelmet hozott és sóvárgást távoli tájak felé. Vagy azt mondanám: cigaretta, mert kidobta a vonatablakon át a csomag cigarettát, mikor tisztuló tüdővel robogott a szerelem felé.

Csak rá kell figyelni, a mozdulataira: karjával most olyan ívet ír le, amilyet csak az tud, aki egész lényével mozdul vagy szól, semmi más nem válasz neki, csak az, ha te is egész valóddal felé fordulsz.

A szájad mellett egy ránc emlékezik, és a szemedben olyan látható a szégyen, hogy elfordul és cigarettára gyújt. Fájdalmaiddal soha el nem érheted, arcodon a fájdalom nyomai, és hangodat érdessé teszi a visszafojtott sírás. El kell hagynod emlékeidet is, mert történelem előtti korból valók, mikor még nem tudott emberhez szólni az ember, csak ütött. Csupa kék-zöld folt az arcom, nem szóltak hozzám, csak ütöttek, s nekem most szólnom kell, meg kell találnom azokat a szavakat, amelyekre neki van szüksége. Hiába mondom a magam szavait, nem figyel oda. Kikapcsolja a telefont.

De hiszen volt egy mozdulata, feléd fordult, mint aki egész lényével mozdul, felé fordultál, mint aki egész lényével válaszol, megölelt, mint aki először ölel, mint aki utoljára ölel, megölelted, mint aki először ölel, mint aki utoljára ölel. Mégis csak ennyit mondtam: szeretlek. 

Barna sár-szökőkút feccsen, gépkocsink fordulva reccsen;
jobbfelől a Tisza habja lustán villan pillanatra;
úgy állnak partján a fűzek, mint hajuk-mosó vén szűzek:
meghajolva és kifűzve lógatják fürtjük a vízbe.
De billen a föld alúlunk s a falú felé gurúlunk.
Bús gyümölcsös lankad itt és egy kidőlt-bedőlt kerítés:
két galamb a kapu-íven gubbaszkodik primitíven;
lud-felhő zubban körültünk, barnán gágog vissza tülkünk;
ugatás és harang-foszlány fullad el zajunkban osztán.
Vége a litániának, kocsmánál gyűlnek a lányok.
Mi már a mezőt vágtatjuk, falut az estre hagyjuk:
lányokat, templomot, kocsmát, nénit és pipáló gazdát
fölvillanva, s tűnve, hullva, - mintha nem is lettek volna.
Ki mondja meg, mi az élet? Mi élünk-e vagy ők élnek?

Tóth Árpád

Az útszél: csupa pitypang,
A bokrok: csupa füttyhang.

Rigó fuvoláz; rája tíz
Zugból is felcsivog a csíz.

Hallgatja még a rest éj
Félálmában a kastély,

Emelve tornyát álmatag,
Mint nyújtózó kart, bár a nap

Elönti friss arannyal.
A parkban - rőt aranyhal -

Kövér úr sétál lebegő
Hassal az édes levegő

Árjában, sportruhája
Most szelídség csuhája,

Mert még nem kezdi üzletét,
És tőzsdetippektől setét

Agyában a mohóság
Helyett valami jóság

Zsendül, mint egy kis korai
Tavaszi virág szirmai,

Melyek, sajnos, lehullnak,
Ha majd e drága úrnak

Súlya alatt új és remek
Autója bőgve megremeg...

Ó, áprilisi út-szél,
Tréfás, arcomba fútt szél,

Rügyecskék, zöldacél-rugók,
Ó, fuvolás aranyrigók,

Ó, csermelyhangu csízek,
Illatos, édes ízek,

De jó most elfeledni, hogy
Az élet rút és vad dolog,

Hogy itt, amennyi arc van,
Megannyi csúnya harc van,

S hogy botrány lenne, ajajaj,
Micsoda cifra, szörnyü baj,

Ha most, annak jeléül,
Hogy tavasszal megbékül

Szegénység, bánat, szenvedés,
Belépnék e szép kertbe, és

- Áprilisi merénylő -
A hájas úrnak fénylő

Búbjára rábökném szelíd
Öklöm vidám barackjait.

Madarak zenéje

JÓZSEF ATTILA

NAGYON FÁJ

Kivül-belől
leselkedő halál elől
(mint lukba megriadt egérke)

amíg hevülsz,
az asszonyhoz ugy menekülsz,
hogy óvjon karja, öle, térde.

Nemcsak a lágy,
meleg öl csal, nemcsak a vágy,
de odataszit a muszáj is -

ezért ölel
minden, ami asszonyra lel,
mig el nem fehérül a száj is.

Kettős teher
s kettős kincs, hogy szeretni kell.
Ki szeret s párra nem találhat,

oly hontalan,
mint amilyen gyámoltalan
a szükségét végző vadállat.

Nincsen egyéb
menedékünk; a kés hegyét
bár anyádnak szegezd, te bátor!

És lásd, akadt
nő, ki érti e szavakat,
de mégis ellökött magától.

Nincsen helyem
így, élők közt. Zúg a fejem,
gondom s fájdalmam kicifrázva;

mint a gyerek
kezében a csörgő csereg,
ha magára hagyottan rázza.

Mit kellene
tenni érte és ellene?
Nem szégyenlem, ha kitalálom,

hisz kitaszit
a világ így is olyat, akit
kábít a nap, rettent az álom.

A kultura
ugy hull le rólam, mint ruha
másról a boldog szerelemben -

de az hol áll,
hogy nézze, mint dobál halál
s még egyedül kelljen szenvednem?

A csecsemő
is szenvedi, ha szül a nő.
Páros kínt enyhíthet alázat.

De énnekem
pénzt hoz fájdalmas énekem
s hozzám szegődik a gyalázat.

Segítsetek!
Ti kisfiuk, a szemetek
pattanjon meg ott, ő ahol jár.

Ártatlanok,
csizmák alatt sikongjatok
és mondjátok neki: Nagyon fáj.

Ti hű ebek,
kerék alá kerüljetek
s ugassátok neki: Nagyon fáj.

Nők, terhetek
viselők, elvetéljetek
és sirjátok neki: Nagyon fáj.

Ép emberek,
bukjatok, összetörjetek
s motyogjátok neki: Nagyon fáj.

Ti férfiak,
egymást megtépve nő miatt,
ne hallgassátok el: Nagyon fáj.

Lovak, bikák,
kiket, hogy húzzatok igát,
herélnek, rijjátok: Nagyon fáj.

Néma halak,
horgot kapjatok jég alatt
és tátogjatok rá: Nagyon fáj.

Elevenek,
minden, mi kíntól megremeg,
égjen, hol laktok, kert, vadon táj -

s ágya körül,
üszkösen, ha elszenderül,
vakogjatok velem: Nagyon fáj.

Hallja, mig él.
Azt tagadta meg, amit ér.
Elvonta puszta kénye végett

kivül-belől
menekülő élő elől
a legutolsó menedéket.

CSUKÁS ISTVÁN

ISTEN MEGNYOMJA A TAVASZ-GOMBOT 

Isten megnyomja a tavasz-gombot, 
s a régi verkli pattogva beindul, 
a rigó kiköpi a téli szutykot, 
csőrt csücsörít s fütyül bolondul, 
a rügyek apró rajzfilmgyárak: 
megrajzolják a millió levelet, 
szuszog, dohog a vakondjárat, 
megindul a forgalom odalent, 
a nárcisz kis pöckét kinyomja, 
a kapkodva vetkőző égre mereszti, 
a vadrózsának tavalyi a rongya, 
hullna már, de még nem ereszti, 
dagad az akác nyakán az ér, 
az éltető nedv lüktetve kering, 
bámulok a kertben ösztövér, 
apadó hitemmel, s megtelek megint 
együgyű csodával, éltető nedvvel, 
s kinövök a földből, mint a bokrok, 
s motyogom, vén bolond, gyermeki hittel: 
jól van, Isten, kapsz egy libacombot! 

nem Troppeaur Hümér, és nem is Babits Mihály (bár majdnem):

DANA IDÁK

Lent a lenső lélekuton {Hádesz öblén, [hol a lélek élet - állott (élet - állott, mint az állat) s aspodélosz illatokkal] öblögetve, ablakokba} ablakokba öblögetve, öblögekbe ablakogva és makogva mekegve.

És mekegve és makogva lent a mélybe, ²Ölent az éjbe, hol a kéjbe (éjbe, mélybe, kéjbe, éjbe) Ötven asszony, logarithmus ötven asszony és emelve és kivonva, négyzetekre köbgyökökre, ötven asszony, hetven asszony, százhuszonhét bűnös asszony, ötven órjás amphorába, asfodélosz ötven asszony = bünös asszony, mennyi jött ki, mennyi jött ki

Százkilencven bűnös asszony, óriási amphorába, ²Öamphorába, rába, rába, rába, majd mekegve, (log) majd makogva, mindörökre, mindhiába, (mert hiába [mind hiába] töltögetve, öblögetve) öblögetve ablakokba, ablagokva, és makogva, öblögekbe2 és mekegve és makogva, ²Öfogjanak meg, fogjanak meg...

(Megfogják.)