Küldte: ZsP
Mondtam egy lánynak:
Rózsám, be jó párnák lennének a te érő melleid
az én kenyértelen gondjaim alá!
(S ő szemérmesen nevetett.)
Galambom, be szép árboc lenne a te pávás derekad
az én süllyedező gerincem mellé!
(S ő nevetve megperdült a sarkán.)
Kedvesem, be szépnek mutatnák a te hetyke combjaid
az én furulyás lábszárcsontjaimat!
(S ő, mintha meggyulladt volna a nevetéstől.)
Szívem, piros rokolyád, be szép lenne a bokor alatt
az én ágyazó karomon fekete napszálltáig!
(S őtet térdre csiklandozta a nevetés.)
Egyetlenem, be szép is lenne a te termő asszonyságod
az én özvegy, hebehurgya életem mellett!
(S ő csak nevetett, már harapósan nevetett.)
Aztán:
Szürke ködmönben egyedül ment át a mezőn,
s én kigombolt gallérral nótát fütyürésztem a dombon.